2016. április 29., péntek

AZ ANYÁK ÉJJEL SÍRNAK



Ez a könyv ott figyelt engem folyton anyu polcáról. Én meg őt. Soha nem olvastam, a mai napig nem tudom, miről szól. A címe foglyul ejtett, de nem merészkedtem közelebb hozzá. Kislányként fel sem mertem tenni a nagy kérdést, vajon tényleg így van-e, az igenlő válasz szörnye elől inkább a párna alá bújtam.
Aztán mikor én is anya lettem, könyv nélkül is bőséges tapasztalatot szereztem erről a történet nélküli címről.
Azt hiszem, az anyák szinte mindent kibírnak. Legalábbis gyerekként, kamaszként, kisfelnőttként ezt láttam. Iszonyú erősek, szembe mennek a náluk sokkalta nagyobb, erősebb, félelmetes, rémként föléjük tornyosuló problémákkal. És győznek.
Egyetlen harcban szoktak alul maradni; a lelkiismeret furdalással szemben gyakran Ők is tehetetlenek. Azzal már tényleg csak az amazonok bírnak el. Ezt is láttam.
Szeretnénk jó mintát tovább adni, mindenben. De ahhoz tökéletesnek kellene lennünk. Pedig a legfontosabb minta az kellene legyen, hogy elfogadjuk tökéletlenségünket. Mert azt a gyermekünknek is sokkal könnyebb megemésztenie. Könnyebb, mint a folyton a tökéletesség látszatával birkózó anyaképet.
Elfogadni, hogy amiben jó, nagyon jó vagyok, azt a mintát tőlem kapja a gyermekem. Amiben pedig tökéletlen, azt átengedni valaki másnak. Apának. Nagymamának. Testvérnek. Ne adj'isten, anyósnak. Mert ha ők jók abban, amiben én nem, akkor hadd tanítsák ők arra. Önzetlenül, hiúságmentesen, szeretettel átadni. Tessék.
Arról már nem is merek szólni - befogom a fülem, ne halljam - , hogy a kis csimotákkal együtt én is megtanulhatom azokat a mintákat, melyek gyerekkoromból nyomtalanul elvarázsolódtak. Talán ez a legeslegfontosabb minta, amit örökül hagyhatunk rájuk: beismerni, átadni, tanulni.

S akkor előfordulhat az a csoda is, hogy elengedjük a párnaáztatós éjszakákat, felnövünk ahhoz a komoly feladathoz, mely minden gyermek sajátja: nappal, összeborulva zokogni, enyhülni, megbékélni, s aztán jóleső fáradtsággal plüss-puha, édes álmokba burkolózni.