Olyan sokat
gondoltam rá. Soha nem hittem, hogy egyszerű könnycseppek töltögetik. Hiszen
azok lecsordogálnak, elpárolognak vagy felszáradnak. Esetleg felszárítják őket.
De ezekből nem lehet tó, nincs benne logika.
A fehér
bőröm miatt soha nem tudtam eltitkolni, ha sírtam. Óriás, vörös tűzgolyóvá vált
rögtön az arcom. Látszott. De néhány perc, óra elteltével újra a régi voltam,
mintha mi se történt volna.
Aztán
rájöttem a hatodik szoba titkára. A tapasztalat hozta a felismerést, mikor Anyu
haldoklott és végül elaludt.
Az a sírás,
amelynek beteljesül a küldetése, miszerint tisztít és felszabadít, csak ideig-óráig hagy nyomot az arcon. De azok
a könnyek, melyek elindulnak ugyan a könnycsatornában, de idő és kicsordulás
előtt visszafordulnak, örökre bevésődnek retinánkba. Évek múlva is ott fénylik
halovány emlékük a legragyogóbb, legtündöklőbb csillagszemekben is.
S ezek az
ilyen-olyan indokkal, nagy erőfeszítések során útjukról letérített könnycseppek
gyűlnek, gyűlnek egy titokzatos helyen, a hatodik, kilincs és zár nélküli ajtó
mögött, a ki nem mondott, el nem sírt bánattól túlcsorduló, feneketlen,
telhetetlen, kiapadhatatlan Könnyek Tavában.
2015. 01.
21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése